Ha valaki zenét tanul, rengeteg út áll előtte. Csak nálunk, a mi kultúránkban számtalan hangszer közül választhat, több stílust -- a klasszikust, a dzsesszt és népzenét -- tanulhat, és később játszhat szólóban, kamarazenekarban, együttesben, nagyzenekarban vagy akár big bandben.
Az, hogy milyen zenét, milyen hangszeren játszunk, számos tényező befolyásolja, és ezek között a tényezők között biztosan ott a személyiség is. De azt, hogy hová jutunk a hangszerünkkel, talán leginkább a személyiségünk határozza meg.
Képzeljük el Béluskát, amint hegedülni tanul: a hegedűt nem is ő választotta, hanem édesanyja, aki mindig is hegedülni szeretett volna, de valamiért nem sikerült.
Ha Béluska azt szeretné, hogy mindenki őt nézze és csodálja, milyen jól hegedül, akkor a szólista karrier vonzza, azért dolgozik és gyakorol. A Béta-modellben ő sárga lenne, aki szeret a középpontban állni, szó szerint szereti, ha ráirányul a reflektorfény. Sajnos a reflektorfény azt is jelenti, hogy ő nem nagyon lát másokat, mint ahogy a sárga stílusúak is inkább magukkal vannak elfoglalva, szélsőséges esetben nárcisztikusak. A szólókarrieren belül persze szintén több út áll előtte: ha azt szereti, hogy megmondják neki, mit és hogyan kell csinálnia (kék), akkor komolyzenész lesz, ha a saját feje után akar menni, akkor dzsesszt vagy könnyűzenét fog játszani (piros).
De lehet, hogy Béluska rájön, hogy ő egyáltalán nem akar szólóban szerepelni. Ha Béluska csapatjátékos, akkor inkább meghúzódna a többiek között, akkor lehet, hogy zenekari hegedűs lesz, esetleg brácsás, őt ekkor zöld stílusúnak nevezzük: nem akar kitűnni a többiek közül, a közös sikerhez akarja hozzáadni a maga szerény hozzájárulását. De lehet, hogy olyan vonós hangszert választ, amely csak csapatban működik, és bőgős lesz, aki mindig másokat támogat, és a legritkábban szólista.
Bizonyos szerepkörök bizonyos személyiség-típust követelnek: karmester nem lehet domináns hajlamok nélkül valaki, hiszen neki kell akarnia megmondani mindenkinek mi és hogyan történjen: valószínűleg a legtöbb karmester piros stílusú.
A frontember, az énekes sárga: ki kell állnia előre, és élveznie kell, hogy minden szem ráirányul. Meg kell hódítania a közönséget, elbűvölnie száz, ezer, százezer embert. Gyakran pirossal keveredik: ekkor ő a zenekar vezetője, dalszerző, szövegíró, a csapat motorja.
A basszust adó ember alapvetően támogatja a zenekar többi tagját, biztos hátteret vagy alapot ad, szerepe gyakran repetitív, sokszor ismétli ugyanazt, ennélfogva jellemzően zöld. A dobos hasonlóan, de ott a pontosság, precizitás még fontosabb, ezért aztán lehet, hogy a kék stílusúakból lesznek a dobosok.
A komolyzenében a hangszerválasztás valamennyire predesztinál, de bőven van lehetőség változtatni. Toscanini csellósként kezdte, de az első adandó alkalommal beugrott karmesternek. Pablo Casals a cselló mellett vezényelt. Kocsis Zoltán egyre kevesebbet zongorázik, helyette vezényel és zenekart vezet. Számos operaénekes hangszeres zenészként kezdte, de valami (csak nem az a bizonyos reflektorfény?) a színpadra hívta.
De ugyanígy rögtön megjelenik,ha valakihez nem illik a választott szerep: hangszereik mögé bújó zongoristák, a közönségnek háttal éneklő énekesek, akik szinte belebújnak a mikrofonjukba, magukat maszk mögé rejtő zenekari tagok, akik teljesen más perszónát öltenek magukra -- mind arra utalnak, hogy a természetes személyiség és a választott hivatás elvárt viselkedése között nincs harmónia. Ez nem feltétlenül gond: ha valaki nem kap elegendő örömöt a zenélésből, abba is hagyja, másfelől ha valaki talál magának megoldást a problémájára, az felszabadító hatású lehet.
Brian Burton például maszkot öltött magára fellépései során, mert félt megmutatni az arcát a színpadon. Művésznevet vett fel: Danger Mouse, egy angol rajzfilmsorozat után (az álarc is egérálarc volt). Interjút ritkán adott, mégis Gnarls Barkley zenekarával világsikert ért el. Azóta azonban inkább a háttérben, producerként, dalszerzőként tevékenykedik, konkrétan az évtized producerének választották. Karrierjében jól látszik, hogy hiányzik belőle a sárga stílus: amikor a színpadra kényszerült, különleges megoldásra volt szüksége, hogy kibírja a színpadi stresszt, és azóta is inkább a kevésbé látványos szerepek vonzzák.
Christina Pluhar régi zenét, lantot, theorbát és barokk gitárt tanult Grazban. Aztán hamar zenekart alapított, többet is, majd a világsikert a L’Arpeggiata zenekara hozta el neki: régi hangszereken, régi stílusban játszanak gyakorlatilag mindent, 16. századi zenétől a kortárs szerzőkig. Biztosan van Christinában sok piros, és zöld viszont kevés: zenekarával megszállottan keresi az újdonságot, a szokatlant, a furcsát. Karrierje is furcsa és szokatlan, és mégis öröm látni, ahogy Christina megtalálta a helyét valahol a klasszikus és a modern zene határán.
A tanulság? Majdnem mindegy milyen hangszeren játszol, annyira gazdagok a lehetőségek, hogy biztosan meg tudod találni azt a különleges szerepkört, amely illik hozzád, a hangszeredhez, és még a közönségnek is tetszik. Csak kitartás kell: mindegy piros, sárga, zöld vagy kék kitartás.
